Fűtő üzemben a kültéri egységből egy négyutas szelep segítségével, a hűtőkör megfordulásával kondenzátorból elpárologtató lesz, tehát a hűtőközeg itt fog a hőcserélőben folyékony halmazállapotból gáz halmazállapotúvá válni. Ez a folyamat hőt von el a környezetéből, amit aztán a beltéri egység - jelen esetben a kondenzátor - fog leadni a lakásban, így fűtünk.

A kültéri egység hideg felületen a levegő páratartalma lecsapódik, és mivel a ventillátora nagyon nagy mennyiségű levegőt mozgat át a hőcserélő lemezei között, a sok levegőből a folyamat alatt egyre több vízpára csapódik ki, és fagy rá a lamellákra. Szép lassan elderesedik az egész hőcserélő. Ha ez így maradna, akkor egy nagy jégtömbbé válna, és nem tudná ellátni funkcióját, nem tudna a környezetből hőt elvonni.              

 Ennek kiküszöbölésére találták ki azt a megoldást, hogy amikor a jeladó érzékeli a deresedést,    a hűtőkört pár percre megfordítják, tehát a beltéri egység ismét hűteni fog, a kültéri pedig a bentről elvont hővel leolvasztja a hőcserélőt. Ezt mi bent nem érzékeljük hűtésnek, ugyanis általában ilyenkor a beltéri ventillátor áll, tehát nem fújja a hideget be a helyiségbe. Aztán újraindul a fűtés.                                            Ez a legegyszerűbb leolvasztási módszer, de a gépek nagy része ezt alkalmazza.                                                                    
A csepptálcába lecsurgó olvadék eltávozását fontos biztosítani, hogy nagy hidegben ne gyűljön fel a jég, és ne fagyassza szét a kültérit, ne törje össze a ventillátor lapátját.              Hagyni kell, hogy a tálca alján elhelyezett furatokon szabadon kifolyjon a víz.                        
A kültéri egység alsó kondenzvíz-kivezető csatlakozóját azért nem szabad bedugni, mert, ha bármilyen kosz belekerül, akkor nem ürül ki teljesen a víz a csatlakozóból, és igy jégdugó keletkezhet és szétfagyhat az egész szerkezet.